A rendőrség története az ókortól az 1980-as évekig
A tilalom megszegése, aminek egyik következménye a bűn, éppen úgy egyidős az emberrel, mint a biztonság igénye. Ezekre utalóan több vallási ismeret is fellelhető, melynek példája lehet az édeni kiűzetés előzménye, de a testvérgyilkos Káin tette is.
Rendőri cselekvések pislákolásai tehát már a legtávolabbi múltban is felfedezhetők, intézményesedett formái, azonban a társadalmi fejlődés során jelentek meg. Bizton állítható, hogy a rendőrség legalább az állammal egyidős, mert nélküle ez utóbbi nem maradhatott volna fenn. Az egyes közösségek belső rendjét, a közhatalmi tevékenységet gyakorló állam egyik fegyveres csoportja biztosította. E végrehajtó karhatalom a rendőrség, tagjai a rendőrök, megjegyezve, hogy nem mindig nevezték őket így.
A görög eredetű politea – aminek jelentése az állam helyes kormányzásának tudománya – méltán tekintheti magát annak a szónak, amiből a policáj, police kifejezések származnak. A XVIII. században a polizei német szó a latin politia megfelelőjeként, városi rendet jelentett.
Magyar vonatkozásban, egy példálózó felsorolás is rendőri jelentésű kifejezések sokaságát tárja fel.
Az államalapításkor létrehozott királyi vármegyerendszer rendőri feladatait a katonákon kívül – ahol a megye élén a vármegye hadának parancsnoka az ispán állt, helyettese a hadnagy volt, akikhez tartozott még a várnagy és a tizedes a várjobbágyokkal – a csőszök, a börtönőrök, a kapusok végezték, akiket összefoglalóan őrnek neveztek.
A XIII. században felbomlott királyi vármegyerendszer helyébe lépett nemesi vármegyék élén az ispán főispánná lett, megjelent az alispán és a rendőri feladatokat is végző szolgabírói tisztség.
A feltörekvő városok rendőrparancsnoka a várkapitány volt. A szláv eredetű poroszló [ pristaldus ] törvényszolga jelentése, gyors változás után idézéseket továbbító, bűnözőket elfogó, rendőri tevékenységet is végző személyt takaró kifejezéssé alakult át.
A török hódoltság idején a rendőri tevékenység felügyeletét a közigazgatási egységek – megyényi kiterjedésű ejáletek és livák – élén álló beglerbégek és szandzsákbégek látták el. A szubasi volt a rendőri feladatokat végzők felelős vezetője.
A megyei rendfenntartók elnevezései közül, a pandúr volt a legáltalánosabb. A nemesi származást kezdetben megkövetelő beosztás latin alakja a persekutor, ami üldözőt jelent. Irányításukat a csendbiztosok [ persecutor comissarius ] végezték, akiknek szintén nemesi származásúaknak kellett lenniük.
Szintén a megyei rendfenntartók körébe sorolható a zsandár, amit a francia "gendarme” szó kiejtésének felel meg és valójában csendőrt jelent.
Működésének kettő jól elválasztható szakasza különböztethető meg. A zsandár szóhoz köthető első szakasz 1849-től 1867-ig és a már csendőr-/ség/ként említhető második 1881-től 1945-ig. A XV. századi Franciaországból származott csendőrség kezdetben katonai-rendőri tevékenységet végzett, majd a háborúskodások enyhültével már polgári-rendőri feladatokat is ellátott. A csendőr kifejezés 1834 körül keletkezhetett, valószínűleg Erdélyben.
A magyar képviselőház 1873. február 8-án tartott ülésén, a pénzügyi bizottság már a csendőr szót használta.
Az első szakasz – csendőrség előtörténete – a szabadságharc leverése után kezdődött, a magyar főuraknak a közbiztonság megteremtésére irányuló pénzadományok gyűjtésével. Az osztrák kormányzati előkészületek – 1849. június 3. – után, a tényleges létrehozás az 1850. január 18-ai császári pátenssel fogalmazódott meg.
"Az abszolutizmus idején létesített és működött Császári Zsandárságot nem a magyar kormány állította föl, így az nem is nevezhető magyar intézménynek. A testületet a magyar nép a zsandárság német szolgálati nyelve és külföldi egyenruhája miatt mindig idegennek tekintette."
A XIX. századi romló közbiztonság felszámolását célzóan, 1881. február 15-én szentesítést és kihirdetést nyert a közbiztonsági szolgálat szervezéséről szóló 1881. évi III. törvénycikk. A végrehajtás az 1884. év végén fejeződött be. A hat csendőrkerületi parancsnokság mindegyike állt 2 vagy több szárnyból, amelyeknek volt legalább 2 szakasza, melyekhez őrsök tartoztak 5-8 fős legénységgel. A szervezés befejezésekor 104 tisztből és 4916 legénységi állományú beosztottból állt a csendőrség.
1887-ben 916 őrs működött. Egy csendőrre 2598 lakós és 53 négyzetkilométernyi terület jutott. Magyarország mai területén 464 őrsön kb. 2800 csendőr teljesített szolgálatot.
A csendőrség a vidék közbiztonsági szolgálatát látta el. A törvényhatósági joggal felruházott városokban általában nem teljesített szolgálatot, de a városnak joga volt segítséget hívni, amit nem lehetett megtagadni.
Centrális, állami testület volt, amelynek tagjai személyügyileg a honvédelmi, közbiztonsági szempontból a belügyminiszternek voltak alárendelve.
Fontos jellemzője, hogy katonailag szervezett őrtest volt. E kitételnek a fegyverhasználat szempontjából volt jelentősége, ugyanis a csendőr nem mérlegelhette, hogy adott esetben használja-e fegyverét, hanem az kötelező volt számára, akár a felállított katonai őrnek. Ugyanakkor, a csendőr az őt ért sérelmet köteles volt megtorolni.
Már inkább városi rendfenntartók voltak az uradalmi botos legényekből a XIX. századra kialakult hajdúk.
A bakter [ éjjeli őr ] vagy virrasztó, a nyugat-európai középkori városok mintája alapján elterjedt, a települések biztonságára, nyugalmára, tűzvészek elhárítására vigyázó éjjeli őr.
"Egész éjszakákon az utcákon járkáltak és minden óraütés után verset kiabáltak:
Hallja minden háznak ura Tizet ütött már az óra Tűzre vízre vigyázzatok Hogy károkat ne valljatok."
A csákányos Munkácson és Beregszászon volt ismert. A csákánnyal felfegyverzett hatósági szolgákat nevezték így. "Még a század elején is a jövevény iparos, ha itt polgárrá akart lenni egy évig csákányoskodni, vagy ennek váltságául 12 forintot fizetni tartozott.”
A török elleni védekezés végett, a XVI. században Horvátországban és Szlavónia déli részén külön igazgatási területet alkotott a határőrvidék. A közrend fenntartását, de az ítélkezést is ő maga oldotta meg. A községek élén az ott élők által választott kenéz állt. Több falu kapitányságot vagy vajdaságot alkotott, vezetőjük a főkenéz, a határvidék elöljárója pedig a főkapitány volt.
A rendőr [ rendőrség ] – a nyelvújítás kései szakaszából származó – tiszta magyar szóösszetétel, ami először 1823-ban Márton József lexikonában jelent meg.
Jogszabályban első alkalommal, a mezei rendőrségről szóló 1840. évi IV. törvénycikkben látott napvilágot.
1848. tavasza meghozta Magyarországra a polgári átalakulást akkor is, ha a szabadságharc bukása után az abszolutizmus virágzott. A forradalom után tett rendőri vonatkozású intézkedések inkább Pesten és Budán érvényesültek és kevésbé az ország többi területén. A kormányzati változásokon túl, a fővárosi rendőrség államosításának kimondása - Buda, Pest és Óbuda egyesítésével egyidejűleg -, a vidéki rendőrfelügyelőségek felállítása jelentek meg olyan döntésekként, amelyektől előrelépést reméltek a közrendvédelemben. Ugyanakkor nem dőlt el a centralizáció, vagy a decentralizáció elsődlegességéért megindult küzdelem sem.
A kiegyezésig, az inkább politikai jellegű feladatokat végző osztrák csendőrség és rendőrség működött az ország területén. E szervek közbiztonsági tevékenységének eredményei – magas szakmai színvonaluk és szervezettségük ellenére – inkább a szerény jelzővel illethetők és már egy évtized eltelte előtt ismét megjelentek a személy- és vagyonbiztonság magyar védelmezői.
A kiegyezésről szóló törvényben éppen úgy nem található rendőrségi szabályozás, mint ahogy néhány éven keresztül más törvényekben sem.
A városok és vármegyék ismét önállóan szervezték meg rendőrségüket, de a kisebb településeknek is joga volt saját rendőrség tartására. Ez utóbbiak nagyságát – vagy inkább kicsinységét – és fejlettségét az adott települések anyagi lehetőségei határozták meg.
A fővárosi rendőrség – különösen az államosítás miatt – mindig önálló szereplője is a visszatekintéseknek.
Az 1872: XXXVI. tc. olyan karácsonyi ajándékot adott Magyarországnak, ami kiteljesedett csírája lett annak a gyöngyfüzérnek, amelyik a Duna partjai mentén felsorakozva a világ legszebb fővárosává vált. A Pest, Buda, Óbuda és a Margitsziget egyesítésével létrejött Budapestnek – az időpont vitatott ugyan – 1873-tól állami rendőrsége lett, amit megerősített az 1881. évi XXI. törvénycikk. 1873. december 15-től a fővárosi rendőrség első főkapitánya Thaisz Elek, aki már 1861-től Pest város főkapitánya volt. Az újszülött állami rendőrség nehezen birkózott meg feladataival. Súlyos bűncselekmények elkövetői maradtak felderítetlenül, a rendőri foglalkozás pedig kezdett rosszabb hírűvé válni, mint néhány utcalány. A polgárok egyébként sem tartották intelligens emberekhez méltó munkának a rendőri tevékenységet. A sikereket rontotta az állomány felkészületlensége és az, hogy dívott a korrupció.
Az 1880-as évek erőfeszítései több kitűnő főkapitány vezetésével olyan útra terelték a budapesti rendőrséget, melynek állomásain nem szégyenkezni kellett, hanem büszkélkedni lehetett. Nem fedheti a feledés homálya Török János főkapitány [ 1885-1892 ] átszervező, megújító ténykedését, Rudnay Béla [ 1896-1906 ] kiváló munkálkodását, dr. Boda Dezső [ 1906-1917 ] eredményeit, de a többi rendőri vezető elismerést érdemlő tevékenységét sem. A honalapítás ezredéves emlékének az évében, már nemcsak az ország hatalmas gazdasági fejlődése – földalatti vasút elsőként a kontinensen, világkiállítás, megjelenés Nyugat-Európában -, hanem a magyar állami rendőrség Európa élvonalába tartozó testületté válása is, a reális valóság része lett. Tovább fejlődött az 1885-ben létrehozott detektívtestület, erősödött a rendőrtudósítói tevékenység, beindult a sajtóiroda. A kontinensen elsőként alkalmazták az ujjnyomatok alapján történő személyazonosító módszert, illetőleg rendszert. Az 1909-ben bevezetett új egyenruha ékessége lett a Zrínyi-sisak, egy évvel korábban pedig létrehozták a bűnügyi múzeumot, felállították a gyermekbíróságot. 1910-ben szabályozták az autóforgalmat.
1894-től évi jelentésekben számolt be a fővárosi rendőrség a végzett munkáról. Budapest létszáma már meghaladta a 600 000-et, egy rendőrre közel 350 fő jutott.
Az állomány állt az intéző rendőrséghez tartozó fogalmazó és kezelő tisztviselőkből, a végrehajtó rendőrséghez tartozó fogalmazó tisztviselőkből, csapattisztekből, rendőri őrszemélyzetből, detektívekből továbbá szakközegekből, altisztekből és szerződéses személyzetből.
Az összlétszám 1894 végén 1672 fő volt.
A sikeres fővárosi rendőrség hatásköre és illetékessége folyamatosan növekedett, terjeszkedett. Az 1910-es évek első harmada már romló bűnügyi helyzetet élt át.
"A gazdasági élet megrendülése” jelezte a feltartóztathatatlanul közeledő háborút”. A háború kezdetekor csaknem 300 rendőr került el a pályáról, részben a bevonulások, részben a katonai parancsnokságokhoz történő vezénylések miatt.
1918. október 17-én Tisza István a képviselőházban elismerte, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút. November 16-án kikiáltották a köztársaságot, 1919. március 21-én pedig a katonatanács ülésén, amelyen a rendőrség nem vett részt, Pogány József elnök kikiáltotta a proletárdiktatúrát.
Március 30-án a belügyi népbiztos 1.B.N. számú rendelete kimondta, hogy a belső rend megalapozása és fenntartása a Vörös Őrség feladata. Felállításával egyidejűleg, az összes rendőri vonatkozással bíró karhatalmi alakulatok megszűntek.
A fővárosi rendőrség államosítását, illetőleg a rendőrség megszervezését követően megindult a küzdelem a vidéki rendőrség államosításáért.
Az első lépést Nékám Ede gyöngyösi rendőrkapitány azzal tette meg, hogy 1886. január 17-én rendőrkapitányi kongresszust hívott össze, amelyen tizenegyen jelentek meg. 1893-ban e mozgalom élére Hegedüs Sándor szilágysomlyói rendőrkapitány állt, aki kongresszusok összehívásával, tanulmányok írásával, aktív és fáradságos szervezőmunkával igyekezett segíteni a rendőrség teljes körű államosítását. 1907. december 17-én Budapesten alakult meg a Magyarországi Rendőrtisztviselők Országos Egyesülete, amelyben 67 város képviseltette magát. Igaz ugyanennyi a távolmaradók száma is.
A vidéki rendőrség[ -ek ] államosításáról végül is az elhúzódó közigazgatási reform részeként, de inkább zárásaként 1919 őszén, az 5047/1919. M.E. számú kormányrendelet döntött. E szabályozást az 1920. évi I. törvénycikk hatályban tartotta, ami egyúttal a törvényerőre emelést is jelentette.
Az egységes állami rendőrség 7 kerületi főkapitányság – Budapest, Debrecen, Miskolc, Pécs, Szeged, Székesfehérvár, Szombathely – megszervezésével jött létre. A rendelkezésre álló megfelelő létszám mellett azonban nem jelent meg a szükséges fegyverzet, de erőteljesen érvényesültek a trianoni szerződés korlátozó intézkedései.
A lassú fejlődést is széttördelték a pénzügyi nehézségek.
1932. január 1-jén létrejött a vidéki főkapitányság, mellyel egyidőben megszűntek a kerületi főkapitányságok. A nehézségek áthidalására, a volt kerületi székhelyeken körzeti szemlélői központokat hoztak létre, élükön főkapitány-helyettesekkel.
1940-ben a vidéki főkapitányság 84 rendőrkapitányságból, 13 határszéli rendőrkirendeltségből, 1 határvidéki rendőrkapitányságból, 7 határvidéki kirendeltségből és 7 révkapitányságból állt. Illetékessége 17 törvényhatósági jogú városra, 63 megyei városra és 26 községre terjedt ki, amelyek területe 2 373 692 kat.hold., összlakossága 2 633 464 fő volt. A budapesti főkapitányság illetékességébe tartozott a fővároson kívül, 5 megyei város és 2 község 52101 kat.hold. területtel, 1530993 lélekszámmal.
Az államrendőrség személyzetével szemben folyamatosan emelkedő elvárások érvényesültek, melynek eredményeképpen szakmailag felkészült, erkölcsileg szilárd, nemzetközi megbecsültségnek is örvendő testület jött létre. Ez utóbbit nemcsak a Bűnügyi Rendőrség Nemzetközi Szervezete [ később INTERPOL ] alapító tagjaként érte el, hanem későbbi tevékenységével is rászolgált a követendő példakénti hivatkozásra.
1942-ben a fogalmazási szakhoz 823 fő, a felügyelő szakhoz 278 fő, az őrszemélyzethez 10 484 fő volt beosztva.
A detektívtestület 1 393 főből, a kezelési szak 968 főből állt.
1938-ban Budapesten 73 336, vidéken 52 268 bűnvádi feljelentés érkezett a rendőrséghez, melyekből a fővárosban 52 742, vidéken 37 986 fejeződött be, eredményes nyomozásként.
Az 1938. évi III. törvénycikk Budapest területére bevezette a helyszíni bírságolás intézményét.
1941. november 9-én hajnali 3 órakor életbelépett a jobboldali közlekedés, melyet hosszú és alapos előkészítő munka előzött meg.
1944. március 19-én a német csapatok a rendőri objektumokat is megszállták, néhány magasabb rangú vezetőt leváltottak.
Ugyanebben az évben a rendőrséget katonásították, ami azt jelentette, hogy személyi, szervezési, fegyverzet és felszerelés tekintetében a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe került. A rendőrség csapatalakulatai Kárpátalján, Erdélyben és Budapesten részt vettek a harcokban, melynek következtében súlyos veszteségeket szenvedtek.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 4-én, a Debrecenben kiadott 13/1945. M.E. számú rendeletével kimondta, hogy legsürgősebb feladatának tekinti a közrend megszilárdítását.
Az intézkedések eredményeképpen, folyamatosan tértek át a spontán közbiztonság-védelemről a szervezett és államilag irányított rendvédelemre.
Június 15-én a kormány, a rendőrség létszámát 34000 főben állapította meg.
Szeptembertől belügyminiszteri rendelet nyomán nőket is kinevezhettek a testületbe.
A fővárosi rendőrség már január 25-én megalakult 13 000 fős létszámmal, akik között 787 tiszt, 1 600 detektív és 8 000 őrszemélyzeti beosztott volt.
Tavasszal megkezdődött a vidéki főkapitányság szervezése, melynek során létrejöttek a vármegyei főkapitányságok, mint a rendőrkapitányságok felügyelő és ellenőrző hatóságai. A törvényhatósági jogú városokban szintén főkapitányságokat állítottak fel. A városi, a járási rendőrkapitányságok alárendeltségében rendőrőrszobák, körzeti őrsök, rendőrbiztosságok működtek.
1946-ban a vármegyei főkapitányságokat megszűntették és a megyeszékhelyeken felügyeleti körzeteket alakítottak ki.
Február 2-ától ismét volt országos főkapitányi állás.
1949. február 14-étől – 274.000/1949. BM. r. – a belügyminiszter főfelügyelete alatt, 9 kerületi rendőrfőkapitányság – közöttük a fővárosi is – alakult.
1950 őszén igazodtak a rendőri szervek a nem sokkal korábban létrehozott tanácsi rendszerhez. A középfokú hatóságok a budapesti és a 19 megyei kapitányságok lettek.
1951. január 1-jén a rendőrség 22 103 főből állt. Budapesten 7 714, vidéken 13 922 státuszon teljesítettek szolgálatot.
1953-ban a belügyminisztérium és az ÁVH összevonásával egységes minisztériumot hoztak létre. Budapesten és a megyékben főosztályokat, a kapitányságok helyett osztályokat szerveztek. A főosztályok államvédelmi, rendőri, büntetésvégrehajtási, légoltalmi, tűzrendészeti, titkársági, személyzeti, anyagi – pénzügyi és híradó egységekből álltak. Az osztályok élére államvédelmi tisztek kerültek, a volt vezetők rendőri helyettesek lettek.
A felügyeletet az Országos Rendőrkapitányság látta el. Ugyanebben az évben megkezdték a körzeti megbízotti szolgálat kialakítását, 1955-ben az önkéntes rendőri csoportok megszervezését.
A rendőrségről szóló 1955. évi 22. törvényerejű rendelet, "magas szinten” fogalmazta meg a testület jogállását, hatáskörét, feladatait.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a rendőrségnek, illetőleg egyes tagjainak a magatartása nem volt mentes az ellentmondásoktól. Az állomány gyakran azt az instrukciót kapta, hogy "cselekedjen belátása szerint”.
A fővárosban a kisebb egységeket lefegyverezték.
Vidéken igyekeztek a rendőri erőket összevonni, aminek következtében sok helység rendőr nélkül maradt. Ugyanakkor számtalan településen részt vettek a nemzetőrség felállításában, a személy- és vagyonvédelem megszervezésében.
November 4-én – a szovjet alakulatok visszatérése után – megkezdődtek a tisztogatásokat megelőző vizsgálatok. Számtalan tisztességes, becsülettel helytálló rendőr vált megbízhatatlanná, majd a megtorlás áldozatává.
1956. december elejére megszületett az Országos Rendőrfőkapitányság, melynek alárendeltségében működtek a budapesti és megyei rendőrfőkapitányságok, helyi szervként a rendőrkapitányságok. Az egységes rendőrség végezte ettől kezdve az állambiztonsági, a bűnüldöző és a többi rendőri tevékenységet.
A későbbiekben folyamatosan történtek átszervezések, változások a testületben.
1973-ban megszűnt a BM karhatalom és létrejött a Rendőri Ezred. Megalakultak az országos, majd a területi és helyi közlekedésbiztonsági tanácsok.
1974-ben megjelent a 17. számú törvényerejű rendelet, az állam- és közbiztonságról, majd ennek alapján kormányrendelet a rendőrségről.
1977-ben visszaállították – az 1963-ben létrehozott BM II. Főcsoportfőnökség helyett – az Országos Rendőrfőkapitányságot.
1984-ben megszűntek a járások, nyomukban változtak a rendőrkapitányságok elnevezései is.
